Újabb díj:)

Blog Barát díj:
Ez a díj, csak a legjobbaknak jár!
Szabályok:

1. Tedd be a logót a blogodba!

2. Nevezd, meg akitől kaptad!
Nikuska94:http://micsodavampirfanfic.blogspot.com/ Köszi!! :)

Add tovább 3, legfeljebb 5 embernek:
http://alkonyat-utan.blogspot.com/
http://boldogveg.blogspot.com/
http://twilightsagafanfictions.blogspot.com/

Ébredés - Tizedik fejezet

Visszaemlékezés

Bella szemszöge
Ahogy megálltam az ajtó előtt, a gondolataim, a múltam, az emlékeim elöntötték a fejem.
Edward jelent meg előttem, az erdőben. A szakításunk helyszínén.
*Vett egy nagy levegőt.
-Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt.
-Miért most? Egy másik évben…
-Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.
A válasza összezavart engem. Azt hittem, hogy a távozásuk lényege az, hogy a családját biztonságban tudhassa. Nekünk miért kellene elmennünk, ha ők elmentek? Ránéztem, megpróbáltam megérteni, mire gondolt.Ridegen nézett vissza. Egy émelyítő bukfenc ráébresztett, hogy félreértettem.
-Amikor azt mondtad, hogy nekünk… - suttogtam.
-A családomra és magamra gondoltam – mindegyik szava független és eltérő volt.
Megráztam a fejem, gépiesen előre, megpróbáltam kitisztítani. Edward a türelmetlenség bármilyen jele nélkül várt. Beletelt pár percbe, mire újra tudtam beszélni.
-Rendben – mondtam. – Veled megyek.
-Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
-Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
-Én nem vagyok jó neked, Bella.
-Ne legyél nevetséges – mérgesnek akartam hangzani, de ez csak úgy hangzott, mint ha koldulnék. – Te vagy az életem legjobb része.
-Az én világom nem neked való – mondta mogorván.
-Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
-Igazad van – értett egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
-Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
-Addig, amíg neked a legjobb – szakított félbe, hogy kijavítson.
-Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? – kiabáltam, dühös voltam, a szavak csak úgy kirobbantak belőlem, de valahogy ez még mindig úgy hangzott, mint egy kérés. – Carlise beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vett egy mély lélegzetet, és lenézett vakon a földre, hosszú ideig. A szája elvékonyodott egész kicsire. Amikor végül felnézett, a szemei megváltoztak, kemények voltak, akár a szilárddá változott folyékony arany.
-Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszélt, jeges szemei az arcomon, nézte, ahogy megfeszültem, attól, amit igazán kimondott. Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi szándékukat.
-Te… nem… akarsz engem? – próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben a sorrendbe.
-Nem.
Felnéztem, értetlenül, a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arra, amit mondott.
-Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.

Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt
– Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. – Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. - Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.
-Ne – a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. – Ne csináld ezt!
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
-Te nem vagy jó nekem, Bella – megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
-Ha… ez az, amit szeretnél.
Egyet bólintott. Az egész testem elzsibbadt. Nem éreztem semmit a nyakamtól lefelé.
-Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondta.
Azon tűnődtem, hogy mit láthatott meg az arcomon, mert valami reakció átsuhant az arcán. De, mielőtt még rájöhettem volna, visszarendezte az arckifejezését, ugyanabba a nyugodt maszkba.
-Bármit – ígértem, a hangom már egy árnyalattal erősebb volt. Ahogy néztem, fagyos szemei enyhülni kezdtek. Az arany ismét folyadékká vált, olvadttá, belém égve olyan intenzitással, ami megsemmisítő volt.
-Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasított, már nem közömbösen. – Megértetted, amit mondtam?
Segítség nélkül bólintottam. Szemei kihűltek, a zártság visszatért. – Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintottam
– Ígérem – suttogtam. Úgy tűnt, hogy megnyugodott egy kicsit.
-Cserébe megígérek valamit – mondta
– Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztül vinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.
A térdeim megremegtek, mivel a fák hirtelen elkezdtek inogni. Hallottam, ahogy a vérem gyorsabban dobogott a fülem mögött. A hangja messzinek tűnt.
Ő kedvesen mosolygott. – Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több, mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.
-És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomra akadt volna, mintha fuldokolnék.
-Hát – hezitált egy pillanatig – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak. – mosolygott; a mosolya nyugodt volt, de a szemeit nem érintette.
Tett egy lépést mellőlem. – Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
A többes szám felkeltette a figyelmemet. Ez meglepett engem; azt hittem túl voltam rajta, anélkül, hogy észrevettem volna valamit.
-Alice nem jön vissza – fogtam fel. Nem tudom, hogy hallhatott meg engem – a szavaimnak nem voltak hangjai – de úgy tűnt, hogy megértette. Lassan megrázta a fejét, végig engem figyelve.
-Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
-Alice elment? – a hangom hitetlenkedve üres volt.
-El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
Szédültem, nehéz volt összpontosítani. Szavai a fejemben cikáztak, és hallottam a doktor hangját is a kórházból Phoenixben, tavaly tavasszal, ahogyan megmutatta nekem a röntgenképeket. „Látod ez egy egyszerű törés” az ujjai rámutattak a törött csontom képére. „Ez jó! Gyorsabban fog gyógyulni, könnyebben.”Megpróbáltam normálisan lélegezni. Muszáj volt összpontosítanom, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.
-Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján.
-Várj! – nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek.
Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra. Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön.
Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.*
Egy hétre rá, hogy Edward elhagyott. Az ablak előtt ültem, kisgyerekeket bámultam, akik vidáman ugrándoztak az összesöpört levelekben. Az út túl oldalán egy szerelmes, tini pár ment el, fogták egymás kezét és szerelmesen néztek egymásra. Egyszer Ő is így nézett rám. Hazudott volna?
Akkor esett le, elhagyott. Az életem, számomra a világ legfontosabb embere – azaz vámpírja – eltaszított magától. Nem szeret, mindig hazudott, csak játszott velem. De miért pont velem? Annyi gyönyörű lány van a földön, én csak egy átlagos, szürke egér vagyok… Én hittem neki, én nem féltem tőle, az életemet kockáztattam érte, az életem feladtam volna érte. Mindent feladtam volna érte. Ő meg nem szeret és sosem szeretett. Az a másfél év hazugság volt, az egész. Az egész életem hazugság volt…
Éjszaka mindig, egy éven keresztül, minden éjjel, újra álmodtam a szakítást. Minden egyes nap, úgy jártam, mint egy holdkoros… Nem éltem, az életem az Ő kezében volt, és elvitte. Egy részem nála maradat és örökké nála is fog maradni. A barátaimat, mindenkit ellöktem magamtól, mert fájt. Egy üres ember voltam, aki mindent próbált kitörölni az életéből, ami rá – vagy a családjára – emlékeztetett. Tévét nem néztem, zenét nem hallgattam, olvasni sem olvastam, maximum tudományos könyvet – romantikát nem bírtam volna-. Mikor az iskolában Rómeó és Júliát vettük, majd meg haltam vagy be sem mentem órára-.
Egy évre rá, már Londonban álltam egy sarkon. Igen nagyon élvezetes volt. Miután Charlie meghalt –valaki lelőtte-. Nem volt pénzem, anyámhoz meg nem mertem fordulni, anyunak született még egy kislánya, velem pedig megszakadt a kapcsolta.
Szóval az utcán álltam, amúgy egy Anett nevű csajhoz költöztem Londonba, csak rossz társoságba keveredtem és ez lett belőle. Cigiztem, drogoztam, ittam… mindent kipróbáltam, az alatt az egy hónap alatt, míg Londonba voltam. De jó volt, míg a szerek hatása alatt voltam, nem fájt, csak a pillanat volt. Se múlt, se jövő csak a jelen.
Egyszer csak hírtelen kinyílt előttem az ajtó, és Aro lépett elém. A kép, a múltam megszakadt.
-Isabella – mosolygott rám Aro, mosolyától a hányinger megint elkapott. – Újra itt?
-Igen – meghajoltam. Ő pedig megölelt…
-Miben segíthetek? – nézett rám kíváncsian.
-Ki lesz az a két vámpír, akit kapok? – kérdeztem, próbáltam kedves lenni.
-Janet, mást nem kapsz. De figyelmeztetlek, harcolnod attól kell – mondta mosolyogva. Pont Jane? Miért? Most úgy kitekerném a nyakát Aronak Janenel együtt..

*New Moon. 3. fejezetéből.

Nem valami sokat írtam ebből a fejiből, mivel a szakítás Stepenie tollából van, de imádom ezt a részt, olyan szép és nem akartam átírni sajátra. Ma hozok majd még egyet:) Tíz komi után rögtön:)

Ébredés - Kilencedik fejezet

"A gonosz"

Ez elég gyenge, rövid fejezet lett. Sajnálom. Beteg vagyok:S meg álmos is... DE holnap lehet hozom a 10.-et. Hat komi:) lett. A számok, a ruhák után azok a gépemen vannak a ruhák és kiválasztottam, mikor a vázlatot csináltam a töriből anno. De majd berakom, őket útolag:)
És volv még valamikor egy kérdés: Bella átváltoztatott át egy embert?? Hmm, Igen, de még nem árulom el, hogy-hogyan:) SOK KOMI=HOLNAP FRISS

Victória szemszöge
-Te? – nézett rám meglepve Emmett.
-Igen én – mosolyodtam el, hogy meglepődtek. Bár igaz, ők engem „A gonosznak” ismernek.
-De mi közöd hozzájuk? – kérdezte gúnyosan Rose. Már csak ő hiányzott.
-Az legjobb barátnőm lányai, én változtattam át anyukat is, és néha segítek nekik – mindenki meglepődve bámult. – És igen, vega vagyok – mosolyodtam el ismét. – Néhány papírdobozt tudtok adni, ha már az otthonukból elüldöztétek őket? – kérdeztem mosolyogva, türelmesen. Miközben dühöngtem belül, szegény Nessi lés Liz. Jól kikészültek.
-Mi üldöztük el? – kérdezte ismét gúnyosan Rose.
-Rose, te még fogsz pofára esni, hidd el nekem… - mondtam magabiztosan, még mindig mosolyogva. Mikor Bella elment a Volturihoz, írtam Cullenéknek levelet, hogy lett két kislánya Bellának, de Bella Volturi lett és felnevelhetnék őket. Úgy gondoltam, hogy ott lennének a legjobb helyen, de ezt a levelet kedves szőkeségünk eltűntette. Nem tudom, hogy csinálta, de rajta kívül nem tud a levélről senki. Pedig Alicenek látnia kellett volna. De úgy érzem ez örök titok marad.
-Nekem nem beszélj te… - közben már az emeleten pakoltam a dobozokba, vámpírgyorsasággal.
-ÉN?? Mi vagyok? – kacagtam fel. Majd Carlilse és Esme jött be a szobába és meghökkenve figyeltek.
-Victoria? – nézett kikerekedett szemmel Carlilse. Hmm, bár eléggé megváltoztam, külsőleg is, de azért vámpírok vagyunk, az isten szerelmére…
-Üdv Esme és Carlilse – mosolyogtam barátságosa. Velük semmi bajom sem volt. Sőt tiszteltem őket.
-Te mit keresel itt? – kérdezte felháborodva Esme.
-Öhöm, elnézést. Összepakolom a lányok cuccait, elköltöztek – mondtam, próbáltam tapintatos lenni.
-Miért? – kérdezte Esme, már könnyek nélkül zokogott.
-Nyugalom, még fogtok találkozni, és a lányok nevében is sajnálom. Esme, Carlilse, Jasper és Emmett nem tehet semmiről.. vagyis inkább hagyjuk.. – gyorsan lerohantam 3 dobozzal és kiálltam a kocsikkal, majd elkezdtem belepakolni.
-Victoria, a fénykép albumok – adta oda Esme. – Köszönöm. – mindenki az ajtóban állt és értetlenül figyelt. – Egyszer megértitek, sajnálom, hogy nem mondom el az igazat, de a lányok nem akarják… - majd beültem a kocsiba és elindultam a lányokhoz.
Mikor hazaértem Nessi már aludt, Liz pedig az egyik ablakban ült és cigizett. Mióta cigizik ez a lány? Mikről maradtam le…
-Vic? – kérdezte, de a hangja elcsuklott. Ez a lány volt az aki, mindig az erős, a felelősségtudatos, a féltő, az előre gondolkodó, az óvó. Mindig segített Nessinek, sosem mutatta, ha fájt neki, talán kétszer láttam eddig sírni. Amikor megszületett és, amikor Bells elment.
-Igen szívem? – kérdeztem kedvesen.
-Honnan tudtad mi van velünk? Honnan tudtad mikor kell jönnöd? - kérdezgetett. Olyan kíváncsi akárcsak az anyja.
-Olyan érzésem volt, hogy nincs minden rendben szóval gondoltam megnézlek titeket – mosolyogtam. És nem is volt…
-Megyek segítek - elnyomta a cigit és leugrott.
-Még ne pakoljatok ki. Holnap veszek festékeket, meg ami kell eztán kicsit felújítjuk, veszünk bútorokat és majd utána kipakolunk.
-Oké. Hogy-hogy van házad itt? – kíváncsiskodott tovább.
-B tervnek, arra gondoltam nektek is lehet kell, meg nekem sem árt egy plusz ház – erre csak mosolygott.
-Amúgy hol élsz most? – kíváncsiskodott ismét, amin csak mosolyogni tudtam.
-Kanadában, de most költözöm. Valószínű a kórházban van munka lehetőség, akkor lehet itt maradok.
-Kórházban? – kérdezett vissza kikerekedett szemekkel.
-Igen, szihiáter vagyok – mosolyodtam el. Büszke voltam magamra.
-Váóó – kacagott fel.

Ébredés - Nyolcadik fejezet

Nem kell kinyírni, tudom nem kellett volna, de szemét vagyok:/. Ígérem valahogy vissza kötöm őket a lányokhoz. Örültem a komiknak:) Most is örülnék:) Nem húzom az idegeiteket, sipirc olvasni:) (ruhák megint nincsenek benne bocsi:( )

Minden felborul, egy pillanat alatt

Liz szemszöge
Mindenki gondolkozott, percekig csend volt a Cullen villában… Rettentően félek, nem kellet volna ideköltöznünk, nem kellett volna megvárnunk őket, nem kellett volna elmondani nekik. Tuti tudják, hogy ki az anyánk, nem hülyék, mindenki tudja. Ilyenkor jól esne egy vadászat.
-Nessi, el megyünk vadászni? – fordultam az említett felé.
-Ti isztok vért is? – kérdezte kíváncsian Carlilse.
-Igen, néha, az is kell a szervezetünkhöz – mosolygott rá angyalian nővérem. Neki megy, ő felejt, vagy félre tudja tenni a múltat – ami nem is a mi múltunk-. De ez nagyon jó tulajdonság, engem egy hárpiának tartanak, őt meg imádják. Nem vagyok féltékeny, csak..csak…inkább hagyjuk.
-De emberekre vadásztok? - kérdezte Carlisle. Nem volt megvető a hangja, inkább csak kíváncsi. Megkedveltem őt, ő olyan diplomatikus, egyben kíváncsi is.
-Nem, dehogy – kacagtam fel. – Szép is lenne.. – mi emberekre vadásznánk, anyu biztos kinyírna minket. Mindenki fellélegzett, hát nem csodálom.
-Mi is mehetünk? – kérdezte Emmett, azzal a bizonyos kaján nézésével, amihez hozzá társult kajánabbnál kajánabb mosolya.
-Hiszen hajnalban voltál – nézet rá Rose – azzal, a bizonyos nézéssel, hogy nem mennék el a helyedben-.
-De meg akarom nézni őket – nevetett fel. Rose utál minket. Bár nem tudom miért, hiszen nem is ismer. Jó-jó a tegnapi nem volt semmi, de ő kezdte..
-Tudunk vadászni, és hát Emmett simán levertünk tegnap is… - nevetett húgom, próbálta oldani a hangulatot.
-Lányok egy pillanat. Renesmee, hogy-hogy? Miből lett? – kíváncsiskodott Esme.
-Nem tudom, majd anyutól kell megkérdezni – mosolygott rá Nessi. – Akkor, aki akar jönni akar, az jöjjön, mi indulunk – állt fel Nessi. Terelte a témát, nagyon jól tudta, hogy miből ered a neve, mint ahogy én is – sajátom is-. Ő Renee és Esme, én pedig Edward igazi édesanyjának nevét kaptam.
-Nessi várj, pulcsi – dobtam a fogasról neki az egyik vastag pulcsit. Mi meg tudunk fázni.
Esme és Rose maradt otthon a többiek mind jöttek.
Gyorsan lerendeztük a vadászatot én egy pumát és két szarvast, Nessi pedig egy macit és egy szarvast. A többiek minket figyeltek, ők nem ettek semmit. Majd haza mentünk, közben mindenki beszélgetett Edward kivételével. Otthon lezuhanyoztunk és felvettük a pizsinket, de még lementünk Emmettel vámpíros filmet nézni, ami mit ne mondjak, nagyon vicces volt. Asszem lent aludtam el, de reggel már az ágyamban ébredtem.
Edward az ablakom előtt állt és engem figyelt.
-Szia - mosolyogtam, bár nagyon zavarba jöttem. Mit néz? Ki ő? Anyut is így nézte? Mindig ezer megválaszolatlan kérdés jut eszembe mikor mellettem van.
-Szia – mosolyodott el halványan.
-Én megyek letusolok – majd kimentem a fürdőbe, hogy össze szedjem magam. Miközben Edwardon gondolkodtam – Mit kéne tennem? Hogy kéne vele viselkednem? -. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, közben egy törölközött csavartam magam köré, megfésülködtem és mentem a gardróbba, keresni valami ruhát. Épp akkor jött Nessi is be, ugyancsak törölközőben.
-Hali – ölelt meg, reggeli üdvözlés kép.
-Jó reggelt – öleltem vissza. – Mit vegyünk fel? – néztem rá, ő ebben a zseni.
-Ezt – vett elő egy nike pólót. – Ezzel – egy rövidnadrágot. És magának is elővett egy nike pólót és egy rövidnacit. (polo28, rövidnadrág6 és polo29, rövidnadrág2)
-Kicsit nyárias - emeltem fel a rövid nacit – Nem gondolod? – húztam fel a szemöldököm. Forksban vagyunk… és nem nagyon szeretem, ha kint van a hátsó felem fele, amúgy is elegen legeltetik rajtunk a szemüket.
-Tudom, hogy csak szégyellős vagy – mosolygott rám. Persze, mindent tud az én drága nővérem. Majd visszahajolt a cipős szekrénybe. –Ugyan olyanok vagyunk, szóval neked is jó lábad van, amúgy meg nyár van– kacagott fel.
Erre nem tudtam mit mondani, mosolyogva néztem, amint keresi a kiválasztott cipőt.
Majd kivett egy rózsaszín szandált – Ez az ennyim, keresek neked is valamit.. Megvan!! – nyújtotta nekem is egy szandit. (szandál2)
-Köszi – mentem be a fürdőbe, gyors felöltöztem és mentem is le, reggelizni. Pont akkor jött ki Nessi is a szobájából, együtt mentünk. A többiek a nappaliba voltak. Alice, Rose divatlapokat böngészet, Emmett és Jasper sakkozott, Esme rajzolgatott, Edward bambult ki a fejéből és Carlilse nem volt sehol.
-Sziasztok – mosolygott Nessi – Carlilse? – nézett Esmére.
-Kórázban… - mosolyodott el Esme, miközben a fiúk alaposan végigmértek minket, Rose pedig gyilkos pillantással jutalmazta ezért férjét és persze minket is.
-Jövöhét hétfőn kezdődik a suli, gondolom ti is jöttök... – néztem Alicere.
-Igen, még el kéne menünk vásárolni az iskolakezdésre – ugrott fel Alice.
-Oké, ma mehetünk ha gondolod.. – nézett rá Nessi.
-Oké – mosolygott Alice.
-20 perc múlva indulhatunk – mondtam. Gyorsan reggeliztünk, feldobtunk egy laza sminket, kerestünk táskát, belepakoltunk, húztunk egy kabátot és már a garázsban vártuk Aliceket. (táska4, kabát5 és táska1, kabát2)
Már Rose a BMW-ben ült, majd Alice hangját hallottuk meg, amint a fiúkkal veszekszik.
-Nem érdekel, akkor is jöttök. Em te Roseval mész, a lányok külön, mi meg Edwarddal – adta ki az utasítást.
-Oké – sóhajtottak a fiúk.
Mi mentünk elől 240 km/h utánunk Rose és utánuk Edward. 15 perc múlva már a pláza előtt álltunk és indult a vásárlás. Alice és Rose kemények, hihetetlen mennyi mindent vettek, mi Nessivel is vettünk jó pár darabot, de csak tizedannyit, mint ők. A fiúk, ők a 12. bolt után leültek egy padra és beszélgettek, megértem őket. Mi Nessivel elmentünk ebédelni, miközben ettünk láttam két vámpírnőt, akik szintén vegák voltak, párszor már láttuk őket – plázában, természetesen-, de ők nem tudják, hogy mi tudjuk, hogy ők mik.
Gyors beugrottunk a papírírószer boltba, vettünk pár dolgot és mentünk megkeresni a többieket. Mikor odaértünk az egyik vámpír épp Edwardot csókolgatta, vagyis Edwardon volt, ölelgette, csókolgatta és simogatta. Majd Edward mögül ránk mosolygott és megfogta Edward seggét.
Ezt nem hiszem el, nekünk annyi..Ennyit Anyu, Edward párosról…
Nessi lefagyva állt mellettem, többiek csak most vették észre, hogy mi is ott vagyunk. Alice kétségbeesve nézett ránk. Gyorsan elindultunk a kijárat felé.
Mikor haza értünk, Nessi elkezdett ordítozni…
-Nem, nem és nem! Ez nem lehet! Miért? Pedig ha egyszer anyu kiszabadul, lehettünk volna egy boldog család… Utálom!! Miért kell csalódnom benne! – majd elhallgatott és elkezdett zokogni. Tudtam, tudtam, hogy ez lesz. Rossz döntést hoztam, tudtam, hogy csalódni fogunk bennük. Elrontottam, Nessi összetört, pont ezt nem akartam.
-Sss. Nessi, nyugodj meg. Nem tudunk mit tenni, lehet anyu is egy helyes vámpírpasival jön vissza – dörgölgettem a hátát, mosolyogva. Pedig belül ugyanúgy, ha nem jobban zokogtam, mint ő.
-Két évig voltunk anyuval, tudom, hogy kit szeret és kit nem. Liz te is tudod, mennyire össze volt törve, valami Volturi nem helyettesítheti… Azt hittem minden rendbe jöhet, hogy boldogok leszünk, lesz egy nagy családunk, mindig ezt akartuk, én hittem benne, hogy ők lesznek azok.
-Jaj, Nessim.. – így ültünk egy ideig, majd egyszer csak valaki csöngetett.
-Ki lehet az? – álltam fel, és az a bizonyos vámpír volt. Tizenkilenc-húsz évesnek nézett ki, helyes is volt. Modern ruha volt rajta, farmer és egy kék pulcsi és tiszta is volt. Szóval nem nomád.
-Liz? – kérdezett, rám emelte vörös szemeit. És emberekkel táplálkozik.
-Igen – odaadta a levelet majd elrohant, pont mikor lefékezett Edward Volvója. – Nessi , itt a levél – nyújtottam oda a papírt.
„Lányok!
Nagyon hiányoztok, remélem, hogy minden rendben van. Az élet itt Volterában – nem akarok panaszkodni, de- förtelmes, havonta egyszer újszülötteket, nomádokat kell ölnöm. Megpróbálok beszélni Aroval, de nem ígérhetek semmit. Sajnálom, hogy ilyen az életetek, sajnálom, hogy nem lehetek ott. Bocsássatok meg nekem, kérlek titeket…
Rengeteg kérdésem van. Mi van veletek? Hány évesen áltatok meg? Hol éltek? Van barátotok, férjetek? Együtt vagytok egyáltalán?
Nem tudtok most üzenni, de majd fogunk találkozni…egyszer…biztos.
Ti tartjátok bennem a lelket, szóval vigyázatok magatokra, egymásra. Szeretlek benneteket, legyetek boldogok…
Csók anyátok, Bella”
Közben azon gondolkodtam, hogy el kéne költöznünk innen, így nehéz lesz velük élnünk és a titkokból már eleget elárultunk. De hova mennyünk?
-Nem mehetek sehova! – jött be Alice.
-Ki volt ez a vámpír?! – jött be Edward felháborodva, de úgy tettem mintha ott sem lenne. Vajon hol hagyta a barátnőjét?
-De elmegyünk – jelentettem ki magabiztosan.
-Miért? – kérdezett vissza, de már zokogott – persze könnyek nélkül-.
-Ezeregy okunk van, azt sem értem miért költöztünk ide. Már az is hiba volt – suttogtam.
-Mert Edward miatt? – kérdezte. Pedig olyan színpatikus volt, de csak benne is csalódunk, ha közelebb engedjük magunkhoz.
-Részben – válaszoltam, de elcsuklott a hangom.
-Ti szerelmesek vagytok belé? – kérdezte vagy inkább állította Jasper.
-Mi? - nevettem fel. – Még az kéne – nevettem fel gúnyosan.
-Féltékenyek, csalódottak vagytok – elemezett minket Jasper.
-És? Attól szerelmesnek kéne lennünk? – ordítozott Nessi. – Liz mindig is tudtad, kutyából nem lesz szalonna. Elköltözünk, de Forksban kell maradnunk... – fejezte be halkabban Nessi.
-Mi? Mit csináltunk? – kérdezte Alice.
-Elb*sztátok valaki életét, akit már rég el is felejtettetek, és a múlt visszavág – jött be Victoria. Mindenki döbbenten nézett rá. – Gyertek lányok, van egy házam Forks másik végén – ölelte meg Nessit.
-Victora? – nézett fel Nessi.
-Semmi baj Nessim.. – majd kiesett a levél nővérem kezéből.
-Írt? – lepődött meg Vic.
-Uhum – válaszoltam röviden.
-Jó akkor mennyetek a házba én elintézem a cuccaitokat – megfogta a kezem és megmutatta merre kell menni. Majd felkaptam a nővérem és rohantam az új otthonunk felé. Közben már én is csak zokogtam.

Ébredés - Hetedik fejezet

Halii, itt a friss, bocs a késésért, de kicsit elhúzódott a dolgom és most csináltam még a töri esszém:@(amit, meg kell jegyezek 3x újra kellet csinálni). Holnap nem hiszem, hogy hozok frisset, de ki tudja.:) Legkésőbb szerdán:) Puszi és KOMIKAT! Bocsi, hogy a ruhák nincsenek benne, de gyorsan fel akartam tenni, majd berakom őket.

Pofonok, titkok és egy jó hír

Liz szemszöge

-Most mi van? – kérdeztem.
-Rose, mindig is szeretett volna gyereket és a vámpíroknak nem lehet – magyarázta Carlisle.
-Sajnálom Rose - suttogtam.
-Engem te ne sajnálj, menny a fenébe… - kirohant az udvarra. Én pedig utána.
-Miért mit kellett volna mondanom? Hát Rose az cumi? Vagy mi? – szóltam utána.
-Hülye kislány az anyáddal együtt elmehetek a fenébe… - halottam meg messziről, de nem tudtam, hogy most ezt csak az agyam találta ki vagy mi. De utána mennék és kinyírnám, de nem lenne jó kezdés a Cullen családnál, ha első nap az egyiket kinyírom. De az anyámat a szájára ne vegye többet, és már szaladtam is utána. A többiek pedig utánam, Alice biztos látta. Már utol is értem, de a többiek még sehol…Hmm, lehet nem bánják megfosztom őket egy szőkétől. Nem sosem verekedtem csak úgy, de ez most más, az a nő már a kezdetektől utál és az nem is érdekel, de anyut is… Megölöm, én meg fogom ölni. Nem Liz, nem vagy gyilkos. Veszekedett két felem.
-Na mit akarsz? Nekem fogsz jönni? – még direkt húz, ez a csaj. Odalépte hozzá és az összes erőmet összeszedve megpofoztam.
-Az anyámat a szádra ne vedd többet, mert esküszöm, megöllek – ordítottam neki. A közeli fákról, a madarak rögtön fölreppentek már a csattanásra.
-Te fogsz megölni? – nevetett- Vagy az anyád? - mosolygott rám, öntelt mosolyával.
-Anyám sosem fog megölni téged, sajnálná a családod. És szeretett téged is – mondtam magabiztosan. – Bár nem értem miért.
-Haha, tudod kinek kell anyád szeretete - adtam neki még egy pofont, megtántorodott tőle. És nekem esett.
-Rose kérlek ne – sipított Esme. Kit féltett? Biztos őt. Majd elkezdtünk harcolni. Nyugodj le Elizabeth, dühvel nem lehet harcolni. Mondogattam magamba. Nem fogod megölni, anyu nem akarná. Nem támadtam, csak védekeztem.
-Na mi van? Félsz kislány?- kérdezte gúnyosan.
-Nem csak nem akarok gyilkos lenni… - és belerúgtam és elrepült egy pár métert.
-Sajnálom, de az anyámért ölök – fordultam a Cullenek felé, akik ledöbbenve álltak. – Roset is szerette… - suttodtam. – Nem értem – már hazafelé szaladtam.
-Hmm, már látom jól kifogunk jönni - mentem be a nappaliba, a többiek Emmett és Rose kivételével jöttek utánam. – Itt maradjunk vagy szeretnétek, ha inkább elköltöznénk? – ültem le az egyik kanapéra.
-Maradjatok – mondta Alice.
-Biztos? - kérdeztem és a többiek is csak bólintottak. - Oké, úgyis a vendégszobákat alakítottuk át magunknak – motyogtam. – Van valami kérdésetek? - senki nem szólt semmit. - Oké, holnap is lesz nap, most én megyek és lefekszem.
-Ti alszotok? – kérdezte Carlisle.
-Igen, de ténylég megyek, nagyon fáradt vagyok – nyomtam el egy ásítást.
-Persze, menny csak – mosolygott rám Esme. Körbenéztem, mindenki megütközve ült és bámúlt, gondolkodott, mi történt az előbb.
-Jó éjszakát – mentem fel a lépcsőn, át sem öltöztem semmi, lerúgtam a cipő és bedőltem az ágyba és már aludtam is.
Nessi szemszöge
Épp most ébredeztem, atyám megint elájultam, hihetetlen. Mitől lehet ez?
Gyorsan letusoltam, mivel nagyon beizadtam és felkaptam egy fehér nadrágot és egy trikót. (naci7, trikó1, karkötő7, fülbevaló26)
Átmentem Lizi szobájába, ő is aludt, ruhástul, nem volt szívem felkelteni.
Hangtalanul elindultam a lépcsőn lefelé, hogy egyek valamit.
Nem nagyon figyelhettem, mert egyszer csak nekimentem valakinek, Edwardnak. Ahogy hozzá értem, küldtem neki egy képet, magáról, de teljesen véletlenül. Kikerekedett szemekkel nézett rám, én meg megöleltem. Mindig úgy vágytam egy apára, és végül is Edward volt a legközelebb hozzá. Lefagyott, majd visszaölelt.
-Jó reggelt – húzódtam el tőle pár perc múlva. – Mindent megbeszéltetek este? – kérdeztem.
-Nagyából – mosolyodott el halványan.
-Én megyek reggelizni, elkísérsz? - mosolyogtam kedvesen.
-Persze - majd megfordult és indultunk le a lépcsőn. Hosszú ideig csendben voltunk, egyszer csak Liz jelent meg előttem, de ő még a tegnapi ruhájában, álmos fejjel, kusza tincsekkel.
-Drágám, hogy vagy? – ölelt át. – Úgy aggódtam, az a hülye képesség kikészít… - azt látom, gondoltam magamba.
-Jól vagyok, semmi bajom, nyugodj meg. Eszel te is? –kérdeztem húgom. Ránézett Edwardra – Nem, most nem, kösz – majd eltűnt, szóval mérges Edwardra, megértem. Megkajáltam, majd felmentem Lizhez,mégis meg kéne beszélnünk mennyit tudnak a Cullenek.
-Liz beszélnünk kell – majd a fejemre mutattam. Innentől fejben folytattam.
„-Szóval mennyit tudnak? – kérdeztem.
- Csak annyit, hogy félvérek vagyunk. És anyu a Volturi katona, de azt nem tudják, hogy ő Bella. Vagyis nem mondtam nekik, de biztos rájöttek már. Képességeinkről sem tudnak, de szerintem lassan rá fognak jönni – gondolkodott Liz. Közben benyúltam a szekrénybe és kivettem egy farmart és egy trikó. (naci27, trikó3,fülbevaló15, karkötő20).
-Uhum. Nekimentem Edwardnak és tök véletlen küldtem neki egy képet, bocsi .
-Semmi gond, csak anyura vigyázz, vagyis ne tudják meg, hogy kinek a kiei vagyunk..
-Miért? – kérdeztem.
-Szerintem jobb lesz így, ha anyu egyszer kijut Volterából nem feltétlenül a Cullen családhoz kell futnia.
-Oké, te tudod – mosolyogtam rá.”
-Köszi – mosolygott rám. Gyorsan átöltözött én pedig a karperecem nézegettem, amit még anyutól kaptam – az övé volt-. Ez az egyetlen dolog, ami tőle van – meg persze a fényképek-.
Lementünk a nappaliba, ahol Alice újságokat lapozgatott, Esme pedig a fényképalbumainkat nézte. Hmm, hamar berendezkedtek. De hol lehet Rose.
-Oh, elnézést, hogy megnéztem. Nagyon aranyosak vagytok – hála az égnek, anyura azt hitte mi vagyunk, vagy nem nézte meg őket…
-Semmi gond. Köszönjük – mosolyogtam barátságosan, vagyis próbálkoztam.
-Milyen gyakran csináltatok képeket? – kíváncsiskodott, mosolyogva.
-Hetente, mivel nagyon gyorsan nőttünk… - mosolyogtam.
-Anyunak csináltuk, hogy egyszer megtudja nézni, hogy nőttünk fel – mondta Liz.
-Kivel éltetek? – kérdezte továbbra is kíváncsian.
-Mindig csak ketten, két éves korunk óta - mondtam. Közben megszorítottam húgom kezét.
-Kettő? – kérdezett vissza kikerekedett szemekkel.
-Két évesen 6-nak néztünk ki, és az értelmi szintünk 8-on volt szóval nem nagy dolog és Vic néha besegített– beszélt Liz, nagy dolog volt, de sosem szerette ha sajnálnak minket.
-Nem lehetett könnyű… - bámult maga elé.
-Nem volt, de ketten voltunk mindig és így is maradunk, örökké együtt – ölelt meg a nővérem. Esme gondolkodva méregetett minket.
-Alice megnézed a gardróbunkat? – kérdeztem mosolyogva. – Halottam nagy vásárlás mániákus vagy – kacagtam.
-Az lennénk? – kérdezte Alice.
-Még mennyire – jött be Emmett. – Már csak az a kérdés, hova fogunk ennyi kocsit berakni.. – gondolkodott tovább. Hány kocsijuk van ezeknek? Végülis nekünk kettőnknek kettő, akkor, hetüknek lehet hét…
-Gyertek – húzta húgom fel Alicet az emeletre.
-Wáóó – nézett körbe Alice. – Van stílus érzéketek. Közös gardróbotok van? - kérdezősködött, miközben körbenézett.
-Igen, úgyis egy méretünk van mindenből... – mondtam.
-Ezt felpróbálhatom? – húzott ki egy rózsaszín ruhát Alice.
-Persze – mosolygott rá Lizi. – Nekem úgyis túl rózsaszín –kacagott.
Új látomásban voltam, épp olvastam valami könyvet, aztán csöngetett egy fiú, azaz vámpír, egy levelet nyújtott át. Kibontottam és anyu írása volt.
„Lányok” és véget is ért a látomás..
Liz lefagyva állt.
-Istenem, azt tudod mit jelent?! - ugrottam a nyakába.
-Ez szenszációs.. – kacagott fel.
-Mi történt? – kérdezte ledöbbenve Alice, a képességeinkről még nem tudnak…
-Anyu küldeni fog egy levelet! – kacagtam.
-De ezt honnan tudod? – kérdezte a kobold.
-Látomásom volt, és ő pedig kiolvasta a fejemből – mutatott rám.
-Két képességeteg van? – esett le az áll. Nemlegesen megráztam a fejem.
-Három. Nekem a pajzs, a jövőbe látás, és a vetítés, de csak érintésre – mondtam.
-Nekem pedig szintén pajzs, múlt látása, és a gondolatolvasás, de csak érintésre – folytatta Liz. - Ezért nem tudhat rólunk a Volturi…
-Wáóó. Mindenki a nappaliba –mondta hangosabban Alice.. – A többieknek is el kell mondanotok – már ki is röppent a szobából.
Liz szemszöge
-Oké, mindjárt megyünk – szóltam utánuk. – Na mit szólsz? – fordultam nővérkém felé.
-Úgy örülök…- a gardrób közepén ölelkeztünk, percekig. – Na, de mennyünk ne várassuk meg őket – leszaladtunk a lépcsőn, a nappaliba mindenki minket várt, persze Rose kivételével. Hála az égnek.
-Gondolom mindenki hallotta, amit beszéltünk, meg mutatom – mondtam. – Nessi, add ide a kezed, én agyamból majd olvasd ki, mivel mi tudunk egymás gondolatában olvasni, így ő közvetíti mit láttam a jövőtökben. Ki a legkíváncsibb a múltjára?
-Én – pattant fel Alice.
-Oké, gyere – megfogtam a kezét és a képek csak úgy villantak be, Alice három éves, hat, nyolc, tizenkettő, tizennégy, tizenhét… itt több kép jött, elmegyógyintézet, idősvámpír. Közben pár kép a családjáról.
-Többet adtál fél perc alatt, mint amit találtam 150 év alatt találtam, köszönöm – ölelt meg, szegénykém..
-Jasper, te is megszeretnéd nézni Alice múltját? Alice megmutathatom neki? – fordultam először Jasperhez, majd Alicehez.
-Persze – mosolyogtak.
-Oké – megfogtam Jasper kezét és simán átküldtem, amit az imént találtam.
-Ez nagyszerű képesség – mosolygott Jasper.