Ébredés - Tizedik fejezet

Visszaemlékezés

Bella szemszöge
Ahogy megálltam az ajtó előtt, a gondolataim, a múltam, az emlékeim elöntötték a fejem.
Edward jelent meg előttem, az erdőben. A szakításunk helyszínén.
*Vett egy nagy levegőt.
-Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt.
-Miért most? Egy másik évben…
-Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.
A válasza összezavart engem. Azt hittem, hogy a távozásuk lényege az, hogy a családját biztonságban tudhassa. Nekünk miért kellene elmennünk, ha ők elmentek? Ránéztem, megpróbáltam megérteni, mire gondolt.Ridegen nézett vissza. Egy émelyítő bukfenc ráébresztett, hogy félreértettem.
-Amikor azt mondtad, hogy nekünk… - suttogtam.
-A családomra és magamra gondoltam – mindegyik szava független és eltérő volt.
Megráztam a fejem, gépiesen előre, megpróbáltam kitisztítani. Edward a türelmetlenség bármilyen jele nélkül várt. Beletelt pár percbe, mire újra tudtam beszélni.
-Rendben – mondtam. – Veled megyek.
-Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
-Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
-Én nem vagyok jó neked, Bella.
-Ne legyél nevetséges – mérgesnek akartam hangzani, de ez csak úgy hangzott, mint ha koldulnék. – Te vagy az életem legjobb része.
-Az én világom nem neked való – mondta mogorván.
-Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
-Igazad van – értett egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
-Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
-Addig, amíg neked a legjobb – szakított félbe, hogy kijavítson.
-Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? – kiabáltam, dühös voltam, a szavak csak úgy kirobbantak belőlem, de valahogy ez még mindig úgy hangzott, mint egy kérés. – Carlise beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vett egy mély lélegzetet, és lenézett vakon a földre, hosszú ideig. A szája elvékonyodott egész kicsire. Amikor végül felnézett, a szemei megváltoztak, kemények voltak, akár a szilárddá változott folyékony arany.
-Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszélt, jeges szemei az arcomon, nézte, ahogy megfeszültem, attól, amit igazán kimondott. Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi szándékukat.
-Te… nem… akarsz engem? – próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben a sorrendbe.
-Nem.
Felnéztem, értetlenül, a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arra, amit mondott.
-Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.

Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt
– Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. – Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. - Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.
-Ne – a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. – Ne csináld ezt!
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
-Te nem vagy jó nekem, Bella – megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
-Ha… ez az, amit szeretnél.
Egyet bólintott. Az egész testem elzsibbadt. Nem éreztem semmit a nyakamtól lefelé.
-Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondta.
Azon tűnődtem, hogy mit láthatott meg az arcomon, mert valami reakció átsuhant az arcán. De, mielőtt még rájöhettem volna, visszarendezte az arckifejezését, ugyanabba a nyugodt maszkba.
-Bármit – ígértem, a hangom már egy árnyalattal erősebb volt. Ahogy néztem, fagyos szemei enyhülni kezdtek. Az arany ismét folyadékká vált, olvadttá, belém égve olyan intenzitással, ami megsemmisítő volt.
-Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasított, már nem közömbösen. – Megértetted, amit mondtam?
Segítség nélkül bólintottam. Szemei kihűltek, a zártság visszatért. – Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintottam
– Ígérem – suttogtam. Úgy tűnt, hogy megnyugodott egy kicsit.
-Cserébe megígérek valamit – mondta
– Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztül vinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.
A térdeim megremegtek, mivel a fák hirtelen elkezdtek inogni. Hallottam, ahogy a vérem gyorsabban dobogott a fülem mögött. A hangja messzinek tűnt.
Ő kedvesen mosolygott. – Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több, mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.
-És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomra akadt volna, mintha fuldokolnék.
-Hát – hezitált egy pillanatig – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak. – mosolygott; a mosolya nyugodt volt, de a szemeit nem érintette.
Tett egy lépést mellőlem. – Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
A többes szám felkeltette a figyelmemet. Ez meglepett engem; azt hittem túl voltam rajta, anélkül, hogy észrevettem volna valamit.
-Alice nem jön vissza – fogtam fel. Nem tudom, hogy hallhatott meg engem – a szavaimnak nem voltak hangjai – de úgy tűnt, hogy megértette. Lassan megrázta a fejét, végig engem figyelve.
-Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
-Alice elment? – a hangom hitetlenkedve üres volt.
-El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
Szédültem, nehéz volt összpontosítani. Szavai a fejemben cikáztak, és hallottam a doktor hangját is a kórházból Phoenixben, tavaly tavasszal, ahogyan megmutatta nekem a röntgenképeket. „Látod ez egy egyszerű törés” az ujjai rámutattak a törött csontom képére. „Ez jó! Gyorsabban fog gyógyulni, könnyebben.”Megpróbáltam normálisan lélegezni. Muszáj volt összpontosítanom, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.
-Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján.
-Várj! – nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek.
Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra. Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön.
Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.*
Egy hétre rá, hogy Edward elhagyott. Az ablak előtt ültem, kisgyerekeket bámultam, akik vidáman ugrándoztak az összesöpört levelekben. Az út túl oldalán egy szerelmes, tini pár ment el, fogták egymás kezét és szerelmesen néztek egymásra. Egyszer Ő is így nézett rám. Hazudott volna?
Akkor esett le, elhagyott. Az életem, számomra a világ legfontosabb embere – azaz vámpírja – eltaszított magától. Nem szeret, mindig hazudott, csak játszott velem. De miért pont velem? Annyi gyönyörű lány van a földön, én csak egy átlagos, szürke egér vagyok… Én hittem neki, én nem féltem tőle, az életemet kockáztattam érte, az életem feladtam volna érte. Mindent feladtam volna érte. Ő meg nem szeret és sosem szeretett. Az a másfél év hazugság volt, az egész. Az egész életem hazugság volt…
Éjszaka mindig, egy éven keresztül, minden éjjel, újra álmodtam a szakítást. Minden egyes nap, úgy jártam, mint egy holdkoros… Nem éltem, az életem az Ő kezében volt, és elvitte. Egy részem nála maradat és örökké nála is fog maradni. A barátaimat, mindenkit ellöktem magamtól, mert fájt. Egy üres ember voltam, aki mindent próbált kitörölni az életéből, ami rá – vagy a családjára – emlékeztetett. Tévét nem néztem, zenét nem hallgattam, olvasni sem olvastam, maximum tudományos könyvet – romantikát nem bírtam volna-. Mikor az iskolában Rómeó és Júliát vettük, majd meg haltam vagy be sem mentem órára-.
Egy évre rá, már Londonban álltam egy sarkon. Igen nagyon élvezetes volt. Miután Charlie meghalt –valaki lelőtte-. Nem volt pénzem, anyámhoz meg nem mertem fordulni, anyunak született még egy kislánya, velem pedig megszakadt a kapcsolta.
Szóval az utcán álltam, amúgy egy Anett nevű csajhoz költöztem Londonba, csak rossz társoságba keveredtem és ez lett belőle. Cigiztem, drogoztam, ittam… mindent kipróbáltam, az alatt az egy hónap alatt, míg Londonba voltam. De jó volt, míg a szerek hatása alatt voltam, nem fájt, csak a pillanat volt. Se múlt, se jövő csak a jelen.
Egyszer csak hírtelen kinyílt előttem az ajtó, és Aro lépett elém. A kép, a múltam megszakadt.
-Isabella – mosolygott rám Aro, mosolyától a hányinger megint elkapott. – Újra itt?
-Igen – meghajoltam. Ő pedig megölelt…
-Miben segíthetek? – nézett rám kíváncsian.
-Ki lesz az a két vámpír, akit kapok? – kérdeztem, próbáltam kedves lenni.
-Janet, mást nem kapsz. De figyelmeztetlek, harcolnod attól kell – mondta mosolyogva. Pont Jane? Miért? Most úgy kitekerném a nyakát Aronak Janenel együtt..

*New Moon. 3. fejezetéből.

Nem valami sokat írtam ebből a fejiből, mivel a szakítás Stepenie tollából van, de imádom ezt a részt, olyan szép és nem akartam átírni sajátra. Ma hozok majd még egyet:) Tíz komi után rögtön:)