Ébredés - Első fejezet

Voltera börtönében

Bella szemszöge
48 éve 3 hónapja 2 napja és 5 órája dekkolok ebben a gyönyörű börtönben, több mint 48 éve láttam utoljára a lányaimat. Minden egyes percben csak rájuk gondolok, mi lehet velük, élnek-e egyáltalán… Hol vannak? Együtt vannak? Vagy külön? 32 éve kaptam egy levelet tőlük, amit minden nap legalább ezerszer elolvasok…
Valamit ki kell találnom, ki kell jutnom Volterából, én nem bírom ezt tovább. Aro nem fog csak úgy elengedni – pedig a képességeimről még nem is tud, mi lenne velem akkor?-.
-Isabella gyere – szólt Jane, aki úgy utál engem, mint én Volterát. – Aro hívat. – megint megkell ölnöm egy nomád csapatot, vagy újszülötteket, ez van havonta legalább egyszer. Utálom ezt, annyi vámpír vére tapadt már a kezemhez, egy gyilkos vagyok.
Majd felhúztam a fekete köpenyem és indultam is a nagy terembe.
-Drága Isabellám – szólított meg Aro, miközben lejött a trónjáról és megölelt.
Felnéztem rá, mert végül is áll a rendszer, nem tudnak rólunk, vámpírokról, sikeresen végzi a munkáját, de utálom is, mivel elválaszt a gyerekeimtől és az elvesztegetett éveket, nem tudja pótolni soha, ha örökké élek, akkor sem.
-Aro – hajoltam meg előtte.
-A megszokott küldetés, Jane, Félix, megy veled. Húsz újszülött vámpír. Vancouverba kell mennetek, Hajnalban indultok – sosem kertel, csak a munka. Sosem fejt ki semmi érzelmet, vagy lehet csak nem látom? Kinek kellenek Aro érzelmei?
-Értem, én addig elmegyek vadászni – majd meghajoltam és kisétáltam.
-Persze szívem – válaszolt szívélyesen.
El is mentem vadászni, én még Volterában is megmaradtam a vega életmódnál, Aro megengedte, vagyis ez volt a feltétele, hogy maradok egy darabig. Egy darabig, ez volt a megállapodás és erre 48 éve itt élek, vagyis létezek. Itt létem nem lehet életnek nevezni, csak vagyok, olyan, mint mikor Edward elhagyott, csak fordítva. Akkor szabad voltam, de nem volt senkim, most meg van kötve a kezem és lenne kihez mennem, szánalmas helyzet.
Gyorsan elkaptam három szarvast, szükségem volt az erőmre, húsz újszülött három vámpírral szemben, nem lesz piskóta, de ennél húzósabb is volt már. Miután végeztem felszaladtam a szobámba és gyorsan átöltöztem, egy csőnadrág és egy kényelmes póló mellett döntöttem, tornacipővel párosítva. Általában magas sarkúban, komolyabban, nőiesebben vagyok felöltözve, de most harcolni megyek. Utálom ezt az egészet.
Lányaim mellett néha Edwardra is gondolok, már nem fáj annyira, mint régen, a lányok sokat segítenek –vagyis a tudat-. Azt bánom, hogy nem Edward az apjuk, de nem szeret, elhagyott, örökre. Már boldogan él egy gyönyörű vámpírnővel, és azt gondolja Bella már rég meghalt, de legalább is már hetven éves, de nem így van Bellácska egy vámpír, egy Volturi.
Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy egyszer csak Edward megment Volterai rabságból, mint egy kislány… Álmodozom, az én hercegemről, aki már nem is az enyém.
Gyorsan lesuhantam és lent vártam Janet és Félixet, majd 30 perc múlva elindultunk. Futva tettük meg az utat, másfél nap alatt odaértünk. Rengeteg vámpír volt, nem húsz, hanem harmincnyolc, miután a két idősebb vámpírt megöltük, már könnyű dolgunk volt, az újszülöttek egymásnak estek. De más vámpírok is voltak itt, vegák – csak ez illatukból ítélve, őket nem láttuk-. Feladatunkat elvégeztük és indultunk vissza Olaszországba… Végig azon gondolkodtam, hogy a Cullen család lehetett vagy nem. Van pár vega család, és Cullenél illatát csak emberként éreztem, most már nem tudom behatárolni. Végül is mindegy kik voltak, Cullen család, már nem a családom, mint azt hittem anó naiv emberként.
Azért egyszer szeretnék velük találkozni, miénk az örökkévalóság…