Ébredés - Negyedik fejezet

Megérkeztek

Nessi szemszöge
Reggeli után, mindketten a nappaliban ültünk a kanapén, nagyon idegesek voltunk. Nagyon sokat köszönhetek Liznek, elmúlt három napban, mint mindig rengeteget segített nekem, büszke voltam rá, és persze bűntudatom volt. Én vagyok az idősebb és mégis ő vigyáz rám, segít nekem, miközben ő meg lehet, rosszabbul van, mint én.
Egyszer csak eszembe jutott, mivel tudom elterelni a figyelmét, odaszaladtam az egyik polchoz és levettem a fényképalbumainkat, öt volt anyunak, az emberi életéről – amit Renne halála után hoztunk el- és három, ami rólunk készült, anyunak csináltuk, ezzel pótolva a lemaradt élményeinket, általában egymást lefényképeztük, de volt mikor az idegeneket kértünk meg,– például a Effiel torony előtt- pár közös képek ki is tettünk, meg persze anyuról párat.
Elkezdtük, anyu életével, sok kép volt, amin még nagyon kicsi volt. Majd haladtunk ez időben, már a mi albumainknál jártunk, amikor hírtelen az erdő volt körülöttem, látomásom volt.
„Edward és Emmett jön ki az erdőből.
-Nem hiszem, hogy visszajöttem ide, pont Forksba –bosszankodott Edward.
-Olyan, hülye vagy Edward. Én értem, hogy szeretted, meg minden, de te voltál ekkora gyökér – akadt ki Emmett.
-De.. – próbálkozott magyarázkodni
-Ne sajnáltasd már magad, a rohadt életbe, ötven éve ez megy, meddig akarod folytatni? Mindenkinek fáj, hogy nincs velünk, de te ba*sztad el, már bocs. Neked kéne boldogítani minket a francba már… El kell felejtened…
-De nem tudom… - húzta el a száját.
-Mindenkit el lehet felejteni – és akkor egymásnak estek, mintha két szikla csattant volna egymáson, az erdőben egy kilométeres körzetben lehetett hallani. Ez nem játék volt, vérre ment. Emmett sokkal erősebb volt- főleg, hogy Edward gyengének festett-, de Edward már előre tudta bátya lépéseit.” Megszakadt a kép.
-Atyám … szét kell szednünk őket – mondta a húgom.
-Igen. De gyorsabbak mint gondoltam, tízpercen belül ideérnek.
-Oké – felállt és elkezdett járkálni fel-alá. – De hogy? Sétáljunk ki simán? - kérdezte, miközben az arcomat vizsgálta.
-Nem tudom. Mennyit mondunk el nekik? – kérdeztem húgom, ő volt a főnök.
-Max hogy félvérek vagyunk, a képességeinket semmiképp. Aro kiolvashatja belőlük…
-Nekik is bajuk lehet ebből. – suttogtam.
-Igen – majd csendbe vártunk, én megpróbáltam fürkészni a jövőt, de vagy semmi nem volt vagy ugyanaz, mint eddig. – Sütni fog a nap.
-Mindenhogy lebukunk, hogy nem vagyunk emberek. Ha szétszedjük őket, akkor az erőnkkel, ha meglátnak minket, akkor a napfény miatt…
És ekkor nagy csattanásra kaptuk fel a fejünket…
Liz
Odaszaladtam az ablakhoz és már harcoltak. – Ennyire elnéztük volna az időt? – kaptam a fejemhez. -Első terv, szétszedjük őket – jelentettem ki.
-Tied Edward, van pajzsod, nem látja a lépéseid, de te látod az övét, könnyű lesz, én látom Emmett gondolatait és így menni fog ő is.
-Biztos? – torzult el nővérem arca.
-Igen, de magadra figyelj, nem lesz gond. Csak Edwardra koncentrálj – mondtam keményen.
-Szeretlek húgi – ölelt meg.
-Jó, nyugi én is – mosolyogtam bíztatólag, pedig rettenetesen féltem.
Majd kiszaladtunk – vámpírsebességgel - és rávetettük magunkat a fiúkra. Meg sem lepődtek, ettől féltem, ellepte az elméjüket az a bizonyos köd… Emmett erősebb volt, mint gondoltam, persze -azt mondják – jó harcosok vagyunk, de nem harcolunk minden nap, Emmett minden mozdulatát ki tudtam védeni, tizenöt percig „táncoltunk”, ő próbálkozott, de kivédtem, közben kétszer a nővéremre kaptam a tekintettem. Minden jól ment, a helyzethez képest. Egy határozott ütéssel elrepítettem 100 méterrel arrébb, majd kivitt húsz fát és megállt, éreztem, hogy magához tér, a köd visszahúzódott elméje fölé…
Majd húsz másodpercre rá már Edward is repült a másik irányba, neki is felszállt a köd a fejéből.
„Nessi védekező póz, nem lesz gond, de ki tudja.” – üzentem gondolatban.
Fiúk már jöttek is ki a két irányból és sokkolva bámultak minket. Így álltunk, talán órákig is. Én figyeltem őket, nővérem a jövőt fürkészte. Egyszer csak egy autó állt meg, tőlünk 87 méterre.
És kiszállt öt vega vámpír, akik szintén megütközve néztek minket.
Egy magas szőke, egy alacsony, kobold szerű és egy anya fillingű nő. Valamint két szőke férfi.
Most mit lépjek? Mit mondjak?
„Nessi, mit csináljunk?” – kérdeztem nővérem.
„Nem tudom.” –válaszolt.
-Üdv, Elizabeth vagyok, ő pedig a testvérem Renesmee – vágtam bele, magabiztosságot sugározva. vagyis az volt a célom, az más kérdés, hogy sikerült-e.
-Hogy kerültök ide? – kérdezte a szőke csaj, kissé flegmán.
-Itt lakunk. Már egy éve – mondtam mosolyogva. Belül majd szét vetett az ideg.
-Szüleitek? – kérdezte Esme.
-Öhm meghaltak. Mennyünk be – mutattam a ház felé.
-Emmett, Edward minden rendben? Nem lett bajotok? – kérdezte Nessi. Itt mindenki lefagyott.
-Honnan ismertek minket? - kérdezte meglepve Emmett.
-Nem mondhatjuk el, sajnálom – sütöttem le a szemem.
-Miért? – lépett elő, a koboldszerű csajszi, ő lesz Alice. Színpatikusnak tűnt – főleg a szőkéhez képest -.
-Nektek és nekünk is biztonságosabb – próbáltam magabiztosan.
-Valami nem stimmel velük – kezdte Emmett, magyarázni a családjának – úgy harcolnak, mint mi, nem, sokkal jobban. És vele – mutatott rám- olyan harcolni, mint Edwarddal, mintha olvasni a gondolatban. Mindkettőnket leszereltek– nézett rám meglepetten, mintha most esne le neki. Mindenki más kíváncsisággal nézett ránk.
-Mik vagytok? –kérdezet Edward. Közben Alice elkezdett körbenézni a nappaliban, de nem rá figyeltem. Csak azt vettem észre, hogy Nessi, megint elájult.
-Nessi! – kaptam utána, amikor már majdnem találkozott a parkettával. Már jött is oda Carlisle. – Ne csináld ezt velem Nessi – motyogtam.
-Valamilyen betegsége van? – kérdezte a doki.
-Nincs. Csak pihennie kell – motyogtam. - Pillanat – megfogtam a nővérem és felrohantam vele az emeletre, lefektettem, levettem a cipőjét és megpusziltam. Majd indultam lefelé.
-Elizabeth valamilyen magyarázatot adnod kell – mondta a göndör hajú szőke, ő lesz Alice párja. Jasper.
-Tudom, csak féltem a nővérem, és titeket.. Anyu ki fog nyírni… - vakargattam a fejem. Baszus túl sokat elmondok nekik. Szidtam magamat fejben.
-Mi, akkor mégis élnek a szüleid? – kérdezte Rose, ismét gúnyosan.
-Hát attól függ, hogy nézzük. Ti éltek? –nem akartam bunkó lenni, de most valahogy mérges voltam rájuk, azért, hogy anyut elhagyták, vagy azért, mert megzavarták a békénket- Tudom, hogy bízhatok bennetek, de mégsem vagyok benne biztos – suttogtam. Mi legyen? Mit lépjek?
-Honnan ismersz minket? – kérdezte Esme.
-Nagy legendátok van, a vámpírok között – blöfföltem. –Elmondom a mesénk, de senkinek nem mondhatjátok el, és nagyon Aroval ne érintkezzetek – Liz! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, mondogattam magamba.
-Ismered a Volturit? – kérdezte meghökkenve Carlisle.
-Igen, anyukám Volturi tag… - utat engedett magának első könnycseppem. – 48 éve. Mi 50 éve születtünk - mindenki ledöbbenve állt. Ezt se kellett volna elmondanom.
-50 éve? – kérdezte Rose.
-Igen. Mi félvérek vagyunk. Félig ember és félig vámpír. Vámpír apától, ember anyától.
-Jó, én nem értek semmit. Ti egy Volturi lánya vagytok, az apátok pedig egy vámpír? – kérdezett Rose. – A vámpíroknak lehet gyerekük? – sipított.
-Igen, lehet, de csak ha az anya ember – mondtam, miközben a szemébe néztem, mely lángokat szórt.