Ébredés - Harmincadik fejezet

Úgy döntöttem fel teszem. nem tudom meg érdemlitek-e...de asszem meg.:D Szóval, köszönöm a 78 rendszeres olvasót, és a sok-sok kommentet, amit kaptam. Próbáltam kicsit lazára fogni, ezt a fejit. Még egy vagy kettő és az első könyvet/ részt befejezem. Ezen a blogon maradok, csak újra kezdem a számolást!:D
Egy kérés.Szeretnék valami címet adni az első könyvnek, de nekem nem nagyon van ötletem. És szeretném, ha kicsit gondolkoznátok és leírnátok nekem egy e-mail vagy egy komment erejében. Ne milyen ötlet? Szeretnék új fejlécet is gyártani is utána, és egy videót az első részről, de nem vagyok nagy videó szerkesztő, szóval ez csak ötlet.. Remélem van aki elolvasta a rizsát:D Jó olvasást. Puszi, đóri

Szeret minket?

Edward szemszög
Liz már fél órája alszik. Nagyon szét van esve, nem látszik rajta - annyira-. Inkább érezhető, a nyugalom, a magabiztosság, a tartás hiánya, ami mindig jellemezte. És eddig arra gondoltam, hogy boldogok, lehetne jobb életük, de jó emberek lettek és boldogok. – Nélkülem is. - Most láttam, hogy Liznél inkább csak látszat volt az, hogy minden rendben.
Atyám, mekkora baklövés volt itt hagyni Bellát. Létezésem, legrosszabb és legkövetkezetesebb lépése.
Ha most találkoznák Vele, mit tenne, mit lépne? Arcba köpne, megölne, ismeretlenként tekintene rám?
Vagy már lehet, megtalálta élete szerelmét? Én sosem tudtam elengedni őt – és nem is akartam – Ő talán megtette. Emlékszik még az együtt töltött órákra, a szerelemre, a csókjainkra?
Hiszen én mentem el, én mondtam neki, hogy nem szeretem… Hogy voltam ekkora marha…
-Elegem van ebből Edward! – állt fel a kanapéról Emmett.
-Miből? – néztem rá felvont szemöldökkel. Nem volt kedvem gondolatiban olvasni, azt hittem valami viccet mond. Kit érdekelnek a viccei?
-Az önsajnálatod, a fancsali képed… Idegesítesz Edward, a fenébe is. Te akartál elmenni. Ötven éve rágod magad, inkább tedd jóvá, vagy legalábbis próbálkozz. Ezzel mire mész? Csak felidegesítesz…
Teljesen meglepődtem, Emmettet nem ezek a beszélgetések jellemezték. De teljesen igaza volt, nyalogatom a sebeim mi lesz jobb? Semmi.
-De hogyan? – kérdeztem.
-Mindent én mondjak meg? Kérdezd meg Esmét – intett a konyha irányába. Vigyorral a képén, büszke volt a fejére.
Ott ültem és mérlegeltem, nem hiszem el, hogy Emmettnek lesz igaza.
-Indulj már! – húzott fel a kanapéról. És a konyha irányába lökött.
-Kösz – motyogtam.
-Nincs mit, csak szedd össze magad.
-Esme – léptem be a konyhába, ahol Esme valami undorító emberi ételt kevergetett.
-Hallottam mindent és hallgathatnál a bátyádra – mosolygott rám, majd visszamerült a recept tanulmányozásába.
-De mit csináljak? – kétségbeesés ült ki az arcomra.
-Kezdésnek barátkozz össze Lizzel… - nézett rám mosolyogva.
-Rendben.
Álltam és bámultam magam elé, hihetetlen, hogy valaki, hogy eltudja rontani az életét.
Edward Cullen, hagyd abba a siránkozást!
-Jó reggelt – sétált le Liz. Sokkal jobban nézett ki.
-Jól aludtál? - kezdtem bele a beszélgetésről. Már csak az lenne jobb, ha az időjárásról kezdenénk el beszélni, mint Bellával anno bioszon.
-Igen - mosolygott. – És te? – kuncogott.
-Szuperül… - mentem bele játékba.
-És álmodtál valamit? – kérdezte kíváncsian, de a mosoly már ott bujkált az ajkain.
-Hát – gondolkodtam. – Nem, de mindig szerettem volna – húztam el a szám.
-Mit szerettél volna – ült le a pulthoz. Majd Esmére mosolyogva, elkezdett falatozni.
-Egy lánnyal szerettem volna, de hát nem minden jön össze, amit szeretnénk.
Minden álmom, az volt, hogy Bellával álmodjak. Uh Edward ez értelmes mondat volt.
Liz lassan végig csúsztatta kezét az asztalon, majd kezemhez ért. Behunyta a szemét…
-Már nem így néz ki – kuncogott. – Pedig én is mikor láttam már… - görbült le a szája.
-Megmutatod? – kérdeztem boci szemekkel.
-Ne nézz így, nem mutatom meg. Legyen meglepi…- nevetett arcom láttán.
-Miért? – kérdeztem.
-Mert legyen meglepi – mosolygott, jó volt őt mosolyogni látni.
Valami zene kezdett szólni az emeletről.
-Bocsi, kapásom van – szaladt fel a lépcsőn.
-Embry, minden rendben? – hallattam meg a hangját. Embry? Kutyus?
-Nem emlékszik... – hallottam rettentő halkan.
-Megyek – halottam meg a magabiztos választ.
Pakolást halottam, majd semmit. És mellettem volt.
-Most mennem kell, de majd még beszélünk – nyomott egy puszit a homlokomra.
-Nem mehetsz el egyedül – fogtam meg a karját.
-Elviszem – hallottam meg Emmett hangját.
-Oké… De ő annyi erővel nem jöhet haza egyedül… - mutatott rá Liz a tényre.
-Féltesz? Engem? Jól vagy? – kérdezte Emmett teli vigyorral, a gondolatai hálát mutattak.
-Mackó Tesó – ütött bele a vállába- nehogy azt hidd, erősebb vagy nálam…
-Nézz magadra és rám – veszítette be az izmait.
-Mindketten jöttök – húzott ki Liz az ajtón. – Ketten biztonságban vagytok.
-Alice, Esme és Rose? – kérdezte Emmett.
-Megtudják védeni magukat és negyed óra múlva jöttök – ezt már a volvóban mondta. Beült a vezető ülésbe.
-Mit csinálsz? – kérdeztem kikerekedet szemekkel. A kulcs a kezében volt, megfogtam a zsebem, kilopta?
-Vezetek? – mosolygott angyalian. Bellát nem gyakran láttam így mosolyogni.
-Az én Volvomban? Ezt a kocsit, rajtam kívül senki sem vezette – botránkoztam, még mindig.
-Akkor ideje elkezdeni, de mennyünk már. Két perce ott kéne lennem.
-Nem is mondtál időt… - állapította meg Em. Liz pedig a gázra taposott.
-Kihallgattál? – nézett hátra a visszapillantóban.
-Ki hát– vigyorgott Emmett.
-Sietek, nálam azt jelenti öt perc é s ott vagyok – mondta, a vezetésre koncentrálva.
-Jah – bólogatott Em. – Mik vannak… tisztára le vagyok maradva.
-Emmett száz valahány éves vagy… - mosolygott fel ismét.
-Te sem panaszkodhatsz ötven évesen!
-Igen, idén pont ötven – mosolygott, de ez erőltetett mosoly volt.
-Mikor? – kíváncsiskodtam.
-Karácsony. Karácsonyi ajándék voltunk – kuncogott.
-December huszonnégy? – tágult ki Emmett szeme.
-Pontossan… - bólintott
-Óvatossan vezessetek, kerüljétek a vámpírokat és vigyázatok magatokra –mondta, majd hátrahajol nyomott egy puszit Emmett arcára, majd egyet az enyémre, és kiszállt a kocsiból.
Emmettel kissé lefagyva ültünk és bámultuk távolodó alakját, amely a ködben lassan elveszett.
-Hihetetlen – suttogta Em.
-Az – értettem vele egyet. Hosszú évek óta először.
Percekig ültünk és bámultunk.
-Megpuszilt. Szeret minket öcsi…- suttogta ismét. - Lehet, hogy tetszek neki?
-Meg ne tudjam – fordultam hátra. – Jó, hogy nem Bellával kezdesz ki…
-Bella nem az esetem… De lehet… - és a képek elindultak a fejében.
-Emmett. Neked ott van Rose.
-Rose?
-Ők neked, csak az unoka húgaid vagy ilyesmik lehetnének…
-Igaz. De bomba nők Edward, vedd már észre.
-Én nem ÚGY nézek rájuk.
-Te buzi vagy? Egy vámpír lehet buzi? – Kérdezte Emmett. – Öcsi, de ugye nem én? Egy kocsiban…
-Te teljesen hülye vagy – kacagtam.
-Edward te még komoly nem feküdtél le senkivel sem? – kérdezte kíváncsian.
-Emmett, hagyj már - ültem át a vezető ülésbe, és ráléptem a gázra.
-Nem?? Ez nem normális...