Jó úton - Telefonbeszélgetések

Itt a megérdemelt fejezet:) Komikat:D Puszi, đóri

2. fejezet -Telefonbeszélgetések

Telefon csörgésére keltem. Mi a fene? Hogy kerültem haza?
Lassan kinéztem az ablakon, szállingózott a hó. Atyám hiszen már december van, csoda, hogy tegnap nem fagyott be a seggünk.
Telefon még mindig szólt, és rezgett, pár centi és leesik az éjjeliszekrényről.
Lassan leesett, hogy fel kéne vennem.
-Halo – szóltam bele a telefonba.
-Azt hittem már sosem veszed fel… - halottam meg Alice csicsergését.
-Bocs, csak álmos vagyok. Hány óra? – kíváncsiskodtam miközben kihangosítottam a készüléket és elkezdtem elágyazni.
-Fél kettő – azt a rohadt - Eljössz velem vásárolni? – vette könyörgőre.
-Persze, de van itthon is dolgom. Szóval ne húzódjon el – mondtam nyugodtan, mielőtt még elszáll vele a vásárlási láz.
-Persze, akkor gyere át.
-Oké, fél óra.
-Ne egyél, Esme csinált reggelit – halottam hogy mosolyog.
-Oké. Puszi.
Kirohantam lezuhanyozni, hideg-meleg vizet váltakozva, öt perc múlva már a fogamat mostam, majd hajat szárítottam – füst szag végre kiment belőle-. Sminkeltem.
Felhúztam egy farmert, egy szürke hosszú ujjút, egy hozzá illő sálat.
Lassan lebaktattam a földszintre, ahol egy cetli várt.
Egy telefonszámmal alatta pedig Jared neve állt. Ő hozott haza? Este a mély férfihang…
Lassan felhúztam egy csizmát, előkerestem egy táskát, amibe beledobtam a másik táskám tartalmának a nagy részét. Majd indultam, a kocsimban, még lehetett érezni a „kutya” szagot, ami engem nem nagyon zavart. Gázra tapostam majd kilőttem.
-Sziasztok – léptem be a Cullen villába.
-Szia kislány – intett Emmett, majd egy picit elidőzött dekoltázsomon. Lehet nem ezt a felsőt kellett volna felvennem.
Közben nyomtam egy-egy puszit a nappaliban lévők arcára. Jasper, Edward, Emmett és Alice.
-Többiek? – ültem le az egyik fotelbe.
-Carlisle kórházban, Esméék pedig a gyermekotthonban.
-Oké – majd becsuktam a szemem.
-Nehogy elaludj! – halottam meg Alice hangját.
-Okés…
-Hosszú volt az éjszaka? – nevetett Emmett.
-Jah, főleg, hogy azt sem tudom ki vitt haza. Bár sejtem…. – motyogtam.
-Figyelhetnél jobban – halottam meg Edward hangját.
-Mi van? Csak nem aggódsz? – mosolyogtam.
-Áá, dehogy – motyogta fortyogva.
-Edward most mi bajod? Felnőtt nő vagyok, tudok magamra vigyázni.
Közben Jasper telefonja csörögni kezdett, felvette.
-Liz érts meg – motyogta Edward.
-Miért is? Nagyon szeretlek titeket meg minden, de sokkal erősebb vagyok nálatok, testileg és lelkileg is – kezdtem kiborulni. – Nem féltsetek engem, eddig sem lett bajom. – mondtam nyugodtan.
-Sajnáljuk – suttogta Alice.
-Nincs mit, ti nem tehettek róla.
-Liz?! – nyújtotta felém a telefon Jasper. – Veled akar beszélni.
-Ki az? – tátogtam Jazznek.
-Elizabeth – hallottam meg anyám hangját.
-Anyu… - suttogtam, majd Jasperre néztem, aki csak mosolygott.
-Minden rendben drágám? – hallottam aggódását.
-Persze – néztem fel a plafonra, hogy könnyeim ne csorduljanak ki.
-Elizabeth, nekem nem kell hazudnod. Mi a baj? Nessivel minden rendben?
-Nessivel minden a legnagyobb rendben, ne aggódj. Jól vagyunk – léptem ki az ajtón és leültem a lépcsőre.
-Lizi… Mi a baj? – kérdezte nyugodt, édes hangján.
-Mondjuk, hogy nem vagy itt?! Nincs senkim… - suttogtam.
-De ott van a nővéred, vagy a Cullenék. Ne félj segítséget kérni, ne félj megmutatni a gyengéd, szívem.
-Nem akarok pofára esni – suttogtam.
-Miért esnél pofára? Bíz az emberekben. Egyedül nem tudod megoldani, egyedül nem tudsz élni…
-Mikor jössz el? Mikor leszel velünk? – közben már zokogtam.
-Nem soká, hiányzol.
-Már úgy érzem nem is kellünk neked. Mond, hogy negyvennyolc évig nem tudtál volna eljönni, vagy csak meglátogatni vagy felhívni a fenébe is. Jasperre telefonálgatsz? És velünk nem tudnál? Ennyit érünk? - ordítottam.
-Sajnálom Liz… - suttogta.
-Mit? Hogy nem érdekel téged, hogy mi a fene van velünk? Anyu mond meg, és kész.
-De csak..
-Miért nem akarsz minket? – zokogtam már.
-Akarlak titeket, Nessit és téged egyaránt, de nem ilyen egyszerű…
-Csak azt mond, nem volt alkalmad egyszer felhívni sem…
-Lett volna, csak nem mertem – suttogta.
-Miért? - a hangom kezdett egyre jobban hisztissé válni.
-Féltem, hogy már ti nem akartok.
-Rád várunk anyu, hosszú évek óta. Anya vagy, vannak felelőségeid, ha félsz ha nem… - ordítottam.
-Tudom, sajnálom.
-Tudod én mit sajnálok? – hallgatás. – Hogy be akartam tölteni a szereped. Felnevelni Nessit, pénzt keresni, takarítani, főzni és egyebek. És te fel sem hívsz?
-Sajnálom - már ő is zokogott.
-Én is, rettenetesen. Ne haragudj, talán igazad van, talán nem értelek meg, de nem vagy már tizennyolc éves lány, aki nyugodtan drogozhat, ihat és kiállhat arra a nyomorult sarokra. Vannak felelőségeid.
-Tudom, igazad van. Bocsáss meg.
-Nem haragszom, csak nem értem. Egy kézzel elintézhetnéd a Volturit és nem?
-Nem ilyen egyszerű.
-Tudom, a Volturi a vámpírok királya a béke fenntartója. De te meg a kibaszott anyám vagy.
-Liz én úgy sajnálom. Bocsáss meg…
-Én sosem haragudtam rád, most sem haragszom. Magadnak kell megbocsátanod – suttogtam.
-Köszönöm, szeretlek szívem.
-Én is, vigyázz magadra és mihamarabb gyere.
-Oké, te is vigyázz magadra.
Letöröltem a könnyeim, és lassan felálltam és besétáltam. Mindenki engem bámult.
-Kösz – dobtam Jazznek a telefont.
Leültem a kanapéra úgy, mint a telefonbeszélgetés előtt. Többiek nem mozdultak.
-Kimegyek a mosdóba – álltam fel. – Addig szedjétek össze magatokat – mondtam kissé gúnyosan.
Lemostam az elkenődött sminket, majd leültem a wcre.
Kop-kop
-Gyere – nem is figyeltem, ki az. Gondoltam Alice. De nem ő volt, leült a csempére és az ölébe húzott. Emmett erős karjai magához szorítottak, én pedig hangos zokogásba kezdtem.
-Sss – suttogta. Fura érzés volt, az ő karjaiban lenni. Megnyugtatott és biztonságban éreztem magam.

Liz ruhái