Ébredés - Harmincegyedik fejezet

Üdv csajszik. Itt a fejezet - mindig így kezdem, nem unalmas még? Ki kell találnom valami újat:D- Ez első könyv utolsó fejezete, ehhez is elértünk.. Rengeteg ötletem van a második kötetre, de tudom, hogy nem teljesen elég még, de folyamatosan gyűjtöm.Most így egy nagy ponthoz évre megköszönöm, hogy olvastok és persze, h páran kommentelnek. Rettentő jól esett, hogy nem volt komi határ, de mégis pillanatok alatt összegyűlt 14. Mikor megláttam szárnyaltam, pedig elég szarul voltam... De ti segítettetek - örök hála-. Ébredés cím lesz lehet a nyerő, de ha még van valakinek ötlete írja le.:D Nem tudom, mikor tudom hozi az első részt, de rajta leszek.:) Jó olvasást, puszi, đóri

Jó irányban

Liz szemszöge
Embry Emma kórterme előtt ült, zokogott.
-Szia – ültem le mellé. Megöleltem. - Csak rád nem, vagy semmire sem?
-Semmire, még a nevére sem. Beszélni tud, de se írni, se menni.
-Atyám – meg kell tanítani újra írni és járni? - Anyukája?
-Bent van – intett. Épp akkor lépett ki valaki a kórteremből.
-Hozok vizet… - tátogta a nő. Össze volt törve, látszott a testtartásán, az arcán, és hangjából is kicsendült.
-Ne tessék – kaparásztam a táskámban. És elővettem egy kétliteres vizet.
-Köszönöm. Kicsit kint maradok… - ült le a harmadik székre.
-Az a baj, hogy nekem el kell mennem dolgozni, mert kirúgnak, rengeteg az orvosi költség. De nem merem itt hagyni…
-Majd mi itt maradunk – tettem a nő vállára a kezem.
-Újra meg kell tanítani neki mindent, nekem meg dolgoznom kell – zokogott a nő.
-Mi segítünk, és ha pénz kell. Tudok adni, a családom gazdag – kedvesen, biztatóan mosolyogtam a nőre. De mintha nem is itt lett volna.
-Most elmegyek dolgozni… - állt fel és kisétált. Valami nem volt rendbe Emma anyukájával, mintha bevett volna valamit.
-Embry figyelj – fordítottam az arcát felém. – Kitaláltam. Téged már látott?
-Igen – suttogta.
-Belenézet a szemedbe? – kérdeztem izgatottan.
-Nem tudom. Nem, nem nézett bele.
-Téged szeret, belenéz a szemedbe és tádám. Ott egy pont, amihez nem kellenek emlékek. Én pedig kedves leszek, ketten megcsináljuk. Talpra állítjuk.
-És ha elveszett a bevésődés? - kérdezte remegve.
-Hogy veszett volna el? – mosolyogtam rá. És megfogtam a kezét.
-Szia Emma – léptem be az ajtón. – Ő itt Embry – mutattam a fölém tornyosuló fiúra. És a tekintetük találkozott. Tádám. A szíve rögtön kihagyott párat, majd gyorsabb iramot kapva beindult.
Majd zavartan elkapta a tekintetét.
-Én Liz vagyok – fejeztem be a mondatot.
-Nem ismerlek titeket – mért végig minket ismét.
-De mi igen téged – kacsintottam rá.
Közben Embry közelebb ment és leült az ágy szélére, Emma kíváncsian vizsgálta.
-Te vagy a pasim? – kérdezte Embrytől. Embry szavak helyett megcsókolta.
-Szuper. Mekkora mázlim van, de kicsit összetörtnek nézel ki… - bökte oldalba szerelmét Emma. Ez egy olyan mozdulat volt, amit mindig is szokott.
-Embry, van itt póló meg kaja – tettem az asztalra a cuccost.
-Köszi Liz. Mindjárt jövök – nyomott egy puszit szerelme homlokára, majd fogta a felsőt és kiment.
-Nagyon örülünk, hogy élsz… - fogtam meg a kezét. – Tudom, fura, hogy nem ismersz én meg itt beszélek hozzád, de úgy csinálok,mintha most ismertelek volna meg. Akkor minden rendben lesz.
-Te a barátnőm vagy… - állapította meg. – Megölelhetlek? – kérdezte kíváncsian. Egyáltalán nem tűnt betegnek, inkább kíváncsinak.
-Persze – bújtam oda hozzá.
Alice szemszög
Szürkeing, vagy sárga… vagy ez.. Igen szürke jó lesz, farmer naci balerina cipő.
-Szupcsi – mosolyogtam a tükörbe.
Emse és Rose épp a gyermekotthonban voltak, Emmett Vámpírnaplókat nézte a tévében. Edward pedig nem is tudom… Nem hallok semmit. Gyorsan odaszaladtam az ajtajához…
Kop-kop
-Gyere.
-Jól ment Lizzel nem? – ültem le mellé a kanapéra.
-Igen. Szuperül, csak olyan fura ez az egész…
-Mindenkinek.
-Lehetett volna gyerekünk – suttogta. – Megtudtam volna adni neki.
-Megbeszélted Emmel, hogy nem rágod magad. Emlékszel? – mosolyogtam rá.
-Vámpírmemória –mosolygott.
-Mosoly - ez az pusziltam meg.
Egy kocsi fékezett le. Biztos Rosaliék.
-Olyan vidám, olyan magabiztos, és okos és gyönyörű – suttogta bátyám.
-Igen, nagyon kedvelem. Még a divathoz is ért – végre valaki családban – Rosen kívül -.
-A te mércéd Alice – bökött oldalba.
-Jasper!! Hát te meg? - hallottam meg Emmett hangját. Már szaladtam is le a lépcsőn.– Üdv itthon. Hazataláltál? – folytatta Em.
-Igen – mosolygott.
-Jazz!!! – ugrottam a nyakába. – Úgy hiányoztál.
Nyomtam egy puszit a szájára.
-Te is – mosolygott.
-Nem úgy nézel ki, mint aki Volterából jött… - kuncogott bátyám. – Csak nem csajoztál? – suttogta Em szerelmem fülébe.
-Emmett! – csaptam meg a vállát.
-Nyugi hugi… - vigyorgott rám.
-Jazz – ölelte meg Edward.
-Edward – mondta Jasper mosolyogva.
-Nem hallom a gondolataid, mi a fene van? – kelt ki magából Edward.
-Most? – kérdezte miközben rám nézett.
-Most igen. Mi ez? – kíváncsiskodott bátyám.
-Olaszországban kaptam egy pajzsot azokra a gondolataimra, amik az öt töltött időről van.
-Ne má'… - mondtam. – Nem is beszélhetsz róla? – görbült le az ajkam.
-Nem, sajnálom. Titkos – mosolygott.
-Nem úgy nézel ki, mint aki sajnálja… - lökte meg Emmett.
Nessi szemszög
Jacobék, nem tudták megölni a vámpírokat, elmenekültek. Vagy egyszerűen tovább álltak, de ha minket akartak akkor ez csodával határos…
-Ez annyira unalmas – jelentette ki Johanthan.
Épp mesét néztünk, és tényleg nagyon unalmas volt.
-Mesélj te – kapcsolta ki a tévét.
-Én? Én nem tudok mesélni… - mosolyogtam rá zavartan.
-Miért te nem fogsz mesélni a gyerekeidnek? Gyakorolnod kell – mosolygott rám. Még az sem biztos, hogy lehet gyerekem. Mondtam magamban, de ha igen… Akkor igaza van.
-Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két lány. Ikrek voltak, ugyanúgy néztek ki, mint két tojás. Volt egy képességük, ha egyszerre gondoltak valamire, de nem beszélték meg akkor megvalósult. Azt kívánták éjszaka, mikor az eget bámulták „De jó lenne egy hullócsillagot látni” akkor megjelent egy hullócsillag és mindketten kívánhattak. Mindig azt kívánták, hogy anyukájuk legyen velük, de ez az egy nem teljesülhetett. Ők sem értették miért. Volt olyan, hogy azt kívánták bárcsak sütne a nap és kimehetnének napozni, és kisütött. De a képességük alapja az összhang volt. Egyedül nem ment.
-Nem kívántak rágógumi esőt? – nevetett.
-De, a színes rágók és cukrok csak úgy potyogtak. Nagyon szép volt és finom - kacsintottam rá.
-És most is kívánnak még? – kíváncsiskodott. – Működik még az összhang?
-Nem, sajnos most nem, de még fog. És a végén talán a legnagyobb, a leggyakoribb kívánságuk is teljesül.
-Biztosan, csak kell az összhang – mosolygott Jonathan.